A csoportmunka keretei

A csoportmunka keretei, különösen lelki munka esetén, talán fontosabbak, mint maga a csoportfolyamat tartalma. Sok szó esik mostanában arról, hogy fontos megtanulnunk a határaink megvédését, és mégis azt látom, hogy amikor lelki, spirituális csoportfolyamatokról van szó, akkor mindennaposak a határátlépések. Úgy tűnik, hogy azok a véleményvezérek, akik a személyes határok fontosságát hirdetik szóban, azt kevésbé tartják fontosnak olyankor, amikor a saját csoportjaik résztvevőinek határairól van szó. Kicsit kifejtem, mire is gondolok…

Bárhol, bármikor, ahol emberek együtt vannak, van valamilyen keret, létezik egy szabályrendszer, csoportnorma. Ez lehet írott, vagy íratlan, de a résztvevők számára valamilyen szinten ismert. Nem csak arról van szó egy csoportban, hogy személy szerint tudjuk, hogy mik ott a szabályok, hanem az is fontos, hogy megbízhassunk abban, hogy mások is ugyanazok szerint a szabályok szerint vannak jelen. Vagyis nem elég, hogy például mi elolvastuk a “tömegközlekedésben résztvevőkre vonatkozó szabályokat”, hanem az is fontos, hogy bízhatunk abban, hogy azt mások is betartják. Nem azért tilos villamoson fagyizni, mert a BKV rosszat akar nekünk, hanem azért, mert ha vészfékez a villamos, akkor öt másik ember ruhája lesz lefagyizva. Tehát a biztonságérzetemhez nem elég az, hogy én nem szállok fel fagyival, hanem az is kell, hogy tudjam: senki nem fog felszállni fagyival.

A legtöbb ilyen csoportkeret nincs sehol leírva, mégis ismerjük őket és azzal, hogy résztveszünk a csoportban, el is fogadjuk ezeket. Minden csoportrészvétel egy kölcsönös szerződés valójában, ahol egymás iránti tiszteletből elfogadjuk a közös kereteinket. Ha van a csoportnak vezetője, akkor a vezető feladata, hogy egyértelművé tegye a kereteket. Mivel nem lehet mindig mindent elmagyarázni, ezért azokra a részekre szoktuk felhívni a figyelmet, amik talán kevésbé ismertek, vagy amikről tudjuk, hogy nézeteltérésekre adhatnak okot. A keretek teremtik meg a lehetőségét a csoportbizalomnak. És ha nincs meg a bizalmunk a csoportban, akkor lelki folyamatainkkal vagy nem tudunk foglalkozni, vagy ha foglalkozunk is vele, az egy torz folyamat lesz.

A terápiás csoportok nagy előnye, hogy nagy hangsúly kerül a keretek meghatározására és azok közös elfogadására. Manapság azonban sok olyan csoportfoglalkozás is van, amik kifejezetten lelki, érzelmi folyamatokkal foglalkoznak, a kereteik azonban rugalmasnak tűnnek. Néhány példa véletlenszerűen az egyik FB csoportból, ahol ilyesmiket meg lehet találni: yoga meditáció, családállítás, kapcsolódj a lelkedből tánc, szakrális test felébresztése, stb. (Ezekről én semmit nem tudok, nem is biztos, hogy áll rájuk az, amit itt írok, de nagy valószínűséggel igen.)

Résztvevőként azzal fontos tisztában lennünk, hogy keretek akkor is vannak, amikor azok nincsenek leírva, kinyomtatva, falra függesztve. Mindig van a fejedben egy elképzelés, hogy mi fog történni ott, ahová mész és mi az ami feltehetően NEM fog megtörténni. Ez a fejedben létező elképzelés lehet téves is, de azt jó ha tudod, hogy valami külső információ alapján alakítottad azt ki. Valamit láttál a meghívón, a szövegben vagy a képen, vagy valaki mesélt valamit a módszerről vagy a vezetőről, amik alapján te kialakítottad magadban azt a keretet, ami alapján te részt veszel az eseményen. Ha ez a te elképzelésed hibás, tehát ha tévedsz, akkor az legtöbbször nem a te felelősséged, hanem a csoport vezetőéjé. És ha valaki a csoportmunka során áthágja azt a keretet, ami a te fejedben élt, akkor neked lehetőséged, sőt feladatod is, hogy ezt jelezd. Még akkor is, ha nem pont veled történt ez meg. A keretek megszegése, bárki is teszi ezt bárkivel, az egész csoportra hatással van és annak minden résztvevőjére.

A villamosos példával élve: ha látsz valakit fagyival felszállni, azt akkor is érdemes szóvá tenni, ha nem pont melletted áll meg, vagy ha rajtad úgyis munkaruha van, aminek nem számít egy kis csokifagyi. Mert ha egy ember felszáll fagyival és azt mindenki tudomásul veszi, akkor lehet, hogy ez lesz az új norma, és holnap már rendszeresen fagyival fognak utazni az emberek, és ha nem szeretnéd, hogy az új ruhád koszos legyen, akkor kénytelen leszel taxival utazni. Ugyanígy, ha például elmész egy eseményre, ahol azt gondolod, hogy nem fognak emberek egymással nyílt erotikus folyamatokba bocsátkozni és meglátsz két résztvevőt csókolózni, az ugyanúgy a határok – a te határaid – áthágása, mintha téged csókolt volna valaki meg kéretlenül.

Amikor a keretek sérülnek

Ha úgy érzed, hogy egy csoportban nem érvényesek azok a keretek, amiket te érvényesnek tartottál, akkor elfogadhatod az új kereteket. Talán tévedtél a keretekkel kapcsolatban, vagy akár menet közben változtak a keretek, akárhogy is történt, mindig lehetőséged van elfogadni az új helyzetet. Lehetőséged van arra is, hogy ráirányísd erre a figyelmet, például megkérdezheted a vezetőt, hogy rendben van-e ez, ami épp történt. És lehetőséged van elhagyni a csoportot, sőt a részvételi díjadat is visszakérheted, hisz nem azt kaptad, amire szerződtél.

Ezek a lehetőségek mind nyitva állnak előtted, de óvatosságot javaslok az első lehetőséggel kapcsolatban. A legtöbben úgy vagyunk szocializálva, hogy behódoljunk a hatalomnak. Ha a közös keretrendszer mindig minden változását elfogadod, ha mindig mindegyikre találsz egy ésszerű magyarázatot, hogy miért is jó az, akkor szép fokozatosan leépíted a saját önállóságodat. Ez egy érdekes ellentmondást tud szülni, aminek eredményét én naponta látom: elmennek emberek spirituális, lelki fejlődést keresni, és miközben sok élményen átesnek, sokmindent megtapasztalnak, és átélik azt az élményt, hogy fejlődnek, közben mégis csökken az önállóságuk és egyre kiszolgáltatottabbá válnak a hatalmukkal finoman, de rendszeresen visszaélő csoportvezetőkkel, tanítókkal, gurukkal szemben.

Vannak visszatérő formulák is, amik ezeket a határátlépéseket magyarázni, tompítani igyekeznek:

• “követni kell az áramlást, ha nem követed, akkor te vagy a merev, te vagy az, aki nem tud változni”
• “még nem vagy azon a tudatszinten, hogy megértsd mit, miért csinálunk, ezért csak fogadd el, hogy ez jó neked”
• “önző vagy, nem veszed észre, hogy a csoportban mindenki másnak minden rendben van, de te csak magadra gondolsz”

Az ilyen gondolatok sajnos károsak és szép lassan hozzájárulnak ahhoz, hogy a résztvevők függő helyzetbe kerüljenek. Különösen gyakran történik ez olyan országokban, mint a miénk is, ahol sokáig össztársadalmi norma volt az átlagemberek lelki elnyomása, gyermeki létben való megrekesztése.

Ha résztvevő vagy bármilyen lelki csoportfolyamatban, akkor hallgass az intuíciódra. Ha határátlépést érzékelsz, akkor azt jelezd a vezetőnek, amint lehet. Ha pedig azt érzed, hogy a vezető nem hallgat meg, vagy elbagatellizálja a kérdést, akkor keress valakit, akivel ezt át tudod beszélni. Hallgass a megérzésedre és kövesd azt. A konfrontációtól gyakran félünk, és nem is erre bátorítalak, hanem olyan apró lépések megtételére, amit mindenféle konfrontáció nélkül is meg tudsz tenni. Tegyél fel kérdéseket a csoporttársaidnak a keretekről, hogy ők hogyan látják azokat. Tegyél fel kérdéseket a vezetőnek, hogy segítsen neked tisztázni a kételyeidet és keress olyan embereket, akik kívül állnak az adott csoportfolyamaton, és akikkel meg tudod beszélni az adott helyzetet. A végeredmény pedig lehet, hogy csak annyi lesz, hogy csendben távozol a csoportból, és nem mész többet ahhoz a vezetőhöz.

Nem kell forradalmat csinálni, de a saját határaidért te felelsz, azokat védd meg. Semmilyen csoportfolyamat nem érhet annyit, hogy lemondj a saját határaidról, mert azzal magadról mondasz le.

Egy személyes élményt is iderakok még a végére, ami a villamoson való utazás és a lelki folyamatok egy furcsa összefonódását mutatja meg. Sok-sok évvel ezelőtt történt, hogy a körúton utaztam villamossal egy őszi délutánon és amikor a Corvin negyedhez közeledtünk, akkor a hangosbemondóban elhangzott pár ismeretterjesztő mondat arról, hogy itt, ezekben az utcákban milyen harcok dúltak ’56-ban, és hány bátor gyerekkatona áldozta az életét Budapest védelméért. Pár nappal voltunk október 23. előtt, és az is lehet, hogy ez pont a kerek 50 éves évforduló volt. Engem valami teljesen váratlanul megérintett, és ahogy ott álltam a villamoson elkezdtek patakokban folyni a könnyeim. Ehhez én nem vagyok szokva és nem is szívesen álltam ott a tömegben bőgve. El is fogott rögtön a szégyen, majd az elégedetlenség és némi düh, hogy miért olvasnak fel ilyesmi dolgokat egy tömegközlekedési járművön.
Vannak helyek az emlékezésre. Az ünneplések, koszorúzások, szoboravatók arra valók, hogy megemlékezzünk dolgokról, és ott akár el is lehet érzékenyülni, mert azok az alkalmak arra valók. Egy koszorúzás kerete olyan, hogy beleférnek a fájdalmas, nehéz érzelmi pillanatok is. Három megállót utazni a villamossal viszont nem erre való, amikor felszálltam a járműre, nem erre “szerződtem”.
Ez egy jó szándékú keretszegés volt, ami nem is ismétlődött meg később, úgyhogy azóta visszatért az én bizalmam is a tömegközlekedésben, és azóta is örömmel használom a villamosokat. Apróság volt az egész, és pont azért hoztam itt ezt a példát, mert néha egészen apró dolgok is nagy hatással tudnak lenni egy-egy emberre…