A csoportmunka keretei 2.

Írtam korábban a csoportkeretek mibenlétéről és fontosságáról, most kiegészítem pár példával. Mik lehetnek azok a helyzetek, ahol gyanútlanul sérülhetnek a keretek, amik aztán komoly hatással lehetnek a résztvevőkre? Szó lesz a szégyenről, a szexualitásról, érzelmi megnyílásról is, de mindenekelőtt az egész csoportműfaj átfogó keretével a ‘mintha’ helyzettel ismerkedünk meg. Egyik téma esetén sincs fekete-fehér helyzet, hogy mit szabad, vagy mit nem, hanem mindegyik olyasmi, amit az adott csoport nyílt vagy burkolt keretei határoznak meg. Gond bármelyik helyzetben csak abból adódhat, ha résztvevő másba kerül bele, mint amit előre elvárt, különösen, ha ebbe a másba a csoportvezető szándékkal belevezeti a résztvevőket. Az előző cikkem után valaki visszajelezte, hogy különösen fontosak a keretek, mert “nagyon divatos mostanság a ‘komfortzónán kívül menni’, traumafeldolgozni, újraírni, mindezt lehetőleg gyorsan”. Igen, egyetértek, hogy a csoportfolyamatokba is beszűrődik a gyorsan, sokat, olcsóért alapelv, így aztán széles a paletta és sokfelé lehet kártékony hatású csoportfolyamatokba belekerülni.

‘Mintha’ helyzet

Minden csoport egy ‘mintha’ helyzetben valósul meg. Olyan ez, mint a színházban: a színész úgy csinál, mintha igaz lenne, amit előad, a néző pedig úgy tesz, mintha elhinné hogy igaz. Pedig mind a ketten tudják, hogy a színész a színpadon nem önmagát alakítja, hanem szerepet játszik. Ez az elem minden csoportfolyamatban jelen van valamilyen szinten. A csoportvezetőből közös megegyezés alapján a csoport idejére ‘főnök’ lesz, a csoporttagok pedig alávetik magukat a vezetőnek, egy időre ‘alattvalók’ lesznek. A csoportfolyamat alatt továbbá gyakran előfordulnak további kisebb ‘mintha’ helyzetek: például improvizációs tánccsoport vezetőjeként megkérhetem a résztvevőket, hogy álljanak párba és az egyik mutasson valamilyen mozdulatokat, a másik ember pedig kövesse. Tehát a páros egyik tagja lesz a vezető, a másik a követő. Úgy csinálnak, mintha alá-fölé rendelt viszonyban lennének, pedig lehet, hogy a való életben pont fordított a viszonyuk a munkahelyen, vagy az is lehet, hogy nem is ismerik egymást.

A legtöbb csoportfolyamatban hangsúlyt fektet a vezető arra, hogy ezeket a ‘mintha’ helyzeteket lezárja. A gyakorlatok végén a vezető kijelentheti, hogy a gyakorlatnak vége, a szerepeket el lehet engedni, vagy akár a csoporttársak egymás felé is kifejezhetik. Például ezt mondják egymásnak “feloldozlak a szerepedből és szabadon engedlek”. A csoportfolyamat egyes alkalmait is le kell zárni valamilyen módon és ha ez egy zárt végű folyamat, akkor a teljes folyamatot is. Ha ugyanis nincsenek lezárva ezek a folyamatok, akkor a résztvevők benne ragadhatnak szerepekben, amiket tovább vihetnek magukkal, nem kívánt mellékhatásokat okozva az életükben. Például egy csoportfolyamat során felvett támadó szerepet hazavihet egy résztvevő és összeveszhet a partnerével, aki erre amúgy nem adott okot. Még komolyabb következménye lehet, ha a csoportvezető szándékosan összemossa a csoportbeli szerepeket a valós szerepekkel, és a csoportvezetőként megkapott autoritását átviszi a való életre is. Ez a guru jelenség – amikor egy személynek nem csupán csoportvezetői szerepe van, hanem közösségvezető is. Ha ez mindenki számára világos, akkor nincs is gond, de ha a vezető visszaél a csoporton belül szerzett hatalmával és azt valamilyen módon kibővíti és manipulatív módon továbbvisszi, az komoly határsértés lehet.

Ehhez a témához tartozik, de egy másik fajta helyzetet jelent az, ha a való életben már amúgy meglévő hatalmi, vezetői helyzet folytatódik egy csoportfolyamaton belül. Például ha egy egyházi közösségvezető drámacsoportot tart a gyülekezete tagjainak, vagy ha egy szülő maga oktatja otthon a saját gyerekeit. Ezek a helyzetek is működhetnek, de mindenképp világossá kell tenni valamilyen módon, hogy mikor ki milyen szerepben van épp.

Szégyen

A szégyenérzet megélése komoly fájdalmat okozhat, a szégyentől való félelem pedig folyamatos terhet jelent sokaknak. Mivel a szégyen társas, csoportos helyzetekhez kapcsolódik, ezért a csoportfolyamatok olyan helyzetek, ahol nagyobb eséllyel előkerül, mint például egyéni terápiában. Ez ugyanakkor lehetőség is, mert a szégyennel kapcsolatos egyéni megéléseinket és hiedelmeinket pont a csoportfolyamatok során tudjuk leghatékonyabban alakítani, javítani. A szégyenérzetet ráadásul, pont a jelentősége miatt, a legtöbben nagyon jól tudjuk leplezni. Emiatt csoportvezetőként különösen figyelemmel kell lenni az olyan helyzetekre, ahol valaki ilyesmit élhet meg.

A szégyentől való félelem fontos csoportkohéziós erő lehet. A csoport szabályaira, a csoport aktuális “energiájára” nemcsak azért figyelünk, mert kíváncsiak vagyunk a csoportra, hanem azért is, mert félünk az esetleges szégyentől. Ha például a csoport közösen megegyezik abban, hogy a következő találkozón mindenki fehér ruhában érkezik, akkor az az egy ember, aki ezt elfelejti és dzsungelmintás ruhában jelenik meg, nagyon kényelmetlen helyzetbe kerülhet. Tehát a szégyen lehetőségének jelenléte kiélezi a figyelmünket a csoporttal kapcsolatos információkra, tudnivalókra. Ez a szégyen haszna, így segíti a csoportkohézió kialakulását. Ez akkor is így van, ha végső soron egy olyan csoportteret szeretnénk létrehozni, amiben a résztvevők egyre inkább biztonságban tudják magukat érezni, egyre kevesebb félelemmel.

Emiatt szerintem érdemes megkülönböztetni a szégyenérzet megélését a megszégyenítéstől, mint cselekedettől. A szégyenérzet lehetőségként mindig ott lebeg az a levegőben minden csoportszituációban. Mindig adódhatnak helyzetek, amikor valaki valamiért szégyent él át. A csoportvezető feladata az, hogy ezeket a helyzeteket észrevegye és segítsen a résztvevőnek abban, hogy épülni tudjon az adott helyzetből. Ezzel szögesen ellentétes az a gyakorlat, amikor a csoportvezető a megszégyenítést, vagy az azzal való fenyegetést használja a résztvevők motiválására. Olyasmire gondolok, mint amikor azt sugallja a résztvevőknek a vezető, hogy ha nem érnek el valamilyen kitűzött teljesítményt, akkor kevesebbet érnek. Aki egy csoporton belül kevesebbet ér, azt a többiek lenézik, vagyis az illető megszégyenül. A megszégyenüléssel való fenyegetés gyakran nem hangzik el kimondva, de mindenki odaérti. Ha például valaki azzal biztatja a másikat, hogy “rajta, gyerünk, meg tudod csinálni, mert ügyes vagy” – akkor óhatatlanul ott van a mondat másik fele kimondatlanul: “és ha végül mégse tudod megcsinálni, az azt mutatja, hogy mégse vagy olyan ügyes, mint gondoltam, vagyis szégyellheted magad.”

Az élet semelyik területén nem érdemes a megszégyenítést motivációként használni, mert állandó félelemérzethez vezet, növeli a stresszt és végső soron csökkenti a teljesítményt. Különösen nem szabad lelki jellegű folyamatokkal kapcsolatban használni, mert lelki fejlődés, felszabadulás, kreativitás helyett pont az ellenkezőjét érjük el: bezárkózást, konformitást, kisebbrendűségi érzést. Hallok néha olyan esetekről, amikor izzasztókunyhó szertartásnál elvárásként fogalmazzák meg, hogy akkor is bent kell maradni, ha már túl soknak érzi a résztvevő a meleget. Azt sugallják, hogy a fájdalom, a nehézségek elviselése fogja megtisztuláshoz vagy fejlődéshez segíteni a résztvevőt. Ez akár még így is lehetne, ha nem kapcsolódna ehhez a szégyenérzet. Ha valaki mégis kimegy menet közben, az ezzel megszégyenül, és ezzel az egész folyamat, és annak minden résztvevője hozzájárult ahhoz, hogy valaki kevesebbnek érezze magát. Lelki fejlődés helyett visszafejlődjön. Pozitív példaként említhetem azokat a helyzeteket, ahol nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a résztvevők semmiképpen ne szégyenüljenek meg, annak ellenére, hogy a csoporttagok valami nagy kihívással szembesülnek. Például sok tűzönjárás rituálénál a résztvevők a parázsra lépés pillanatában eldönthetik, hogy a parázson kelnek át, vagy pedig mellette, és előre fel van készítve ez egész csoport arra, hogy mind a két lehetőség teljesen egyenrangú és semmilyen előnyt vagy hátrányt nem jelent egyik út választása sem.

A megszégyenítést a csoportvezető néha nem motivációs eszközként használja, hanem a saját védelmére. Ha a csoportban nézeteltérés alakul ki egy résztvevő és a vezető között, akkor a vezetőnek lehetősége van a konfliktus megbeszélése vagy a saját hibájának elismerése helyett megszégyeníteni a résztvevőt. A csoportok dinamikájából adódóan a csoport egésze mindig a csoportvezető mellé fog állni, még akkor is, ha külön-külön a többségük a résztvevővel szimpatizálna az adott helyzetben. Gyakran ez burkolt módon történik, például elég, ha a vezető arra hivatkozik, hogy neki nagy a tapasztalata és jól ért ezekhez a dolgokhoz – amivel kimondatlanul azt is sugallja, hogy a résztvevő viszont nem ért ahhoz, amiről beszél, tehát jobb, ha csöndben marad. A csoport egészének néha illogikus reakciójához érdemes elolvasni Karinthy Frigyes “Barabbás” című novelláját.

Zárójeles megjegyzés: sokaknak eszébe juthat, hogy ha a fentiekben igazam lenne, akkor az egész közoktatás és különösen a versenysportokra való felkészítés teljesen hibás alapokon nyugodna. Hosszabb kifejtés helyett erre csak annyit tudok itt mondani, hogy igen, jobbára hibás alapokon nyugszanak ezek és elképesztő társadalmi károkat okoznak.

Szexualitás

A szégyen nem önmagában rossz, hanem azáltal, hogy a szégyenen keresztül a csoportból való kirekesztettséget éljük meg, és ez az, ami igazán fájdalmas. Hasonlóan ehhez, a szexualitás pozitív megítélése sem csak önmagának szól, hanem annak, amit szimbolizál: az intimitásnak, a közelségnek. A szégyentől azért félünk, mert szeparációt jelent, a szexualitást pedig azért tartjuk vonzónak, mert kapcsolódást jelent. Valahogy kialakult az a helyzet, hogy a legtöbben úgy élünk, hogy az idő legnagyobb részében arra kérdésre, hogy szeretnél-e több szexet az életedbe a legtöbbünk rögtön igent válaszolna. Aztán persze pontosítaná, hogy milyen körülmények között, meg kivel, meg hogyan, de a lényeg, hogy van egy alapvető hiányérzetünk e tekintetben. Emiatt ez egy olyan terület, amit könnyen lehet manipulálásra használni csoporthelyzetekben.

Könnyű úgy beállítani az elmúlt száz év kulturális változásait, hogy a szexualitás valami minden mástól független, könnyed dolog, amit mindenkinek ki kell próbálnia a lehető legtöbb féle módon. Pedig a szexuális forradalom, a hippik és társaik nem azt szerették volna elérni, hogy a szexualitás egy értelmetlen játékszer legyen, hanem azt, hogy ne elavult törvények és szokások határozzák meg annak megélését, hanem a szívből jövő vágyaink. Az nem ósdi szokás, hogy az érzelmeink szoros kapcsolatban vannak a szexualitásunkkal, hanem ez egy alapvető emberi sajátosság. Az sem valami elavult törvénycikkely, hogy kötődni fogunk ahhoz, akivel testi kapcsolatba kerülünk, hanem az emberi létünk génjeinkben kódolt igazsága. Ezek ellen nem lázadt senki, és nem is lenne értelme. Tehát egy olyan csoportfolyamat, ami ezeket az emberi adottságokat nem veszi figyelembe, az nem a kiteljesedésben szeretne segíteni, hanem valami más, alantasabb célja lehet.

Ha egy csoportfolyamat úgy van kialakítva, hogy megkönnyíti a résztvevők testi intimitását és abba az irányba tereli a résztvevőket, hogy minél inkább éljenek a csoportkeretek ezen szabadságának lehetőségével, akkor könnyen sérülhet a fentebb tárgyalt ‘mintha’ helyzet. A szexuális kapcsolódások érzelmi hatásokat fognak elindítani és olyan kötődések jöhetnek létre, amik nem fognak megszűnni a csoport végével. Tehát elkezd összemosódni a csoport ‘mintha’ tere a valóság terével. A résztvevő belekerülhet egy olyan helyzetbe, amikor azt éli meg, hogy a lelki egészségéhez szükséges intim kapcsolódásokat csak a csoportban tudja megkapni. Vagyis a szexualitáson keresztül függője lesz a csoportnak. Ebbe az irányba a csoportvezető is terelgetheti a résztvevőket azáltal, hogy azt sugallja, hogy a szexualitás elkötelezettségektől mentes “szabad” megélése normális, sőt kívánatos dolog. Akár úgy, hogy konkrét gyakorlatokkal ezt elősegíti, akár úgy, hogy a csoport előtt példát mutat. Hallottam olyan csoportfolyamatról, ami amúgy nem egy szexuális tematikájú csoport volt, mégis már rögtön az elején az volt az elvárás, hogy a csoport összes tagja teljesen meztelenül álljon körbe. Furán hangozhat ez így konteksztusból kiragadva és nem értjük talán, hogy miért csinálna valaki ilyet, ha amúgy ehhez nincs kedve, de ha ehhez hozzávesszük a fentebb tárgyalt megszégyenítési módszereket, akkor már nem is olyan elképzelhetetlen a szituáció.

Csoportfolyamatokban is előfordulhat továbbá az a helyzet, hogy valaki, aki valójában intimitásra, érzelmi közelségre, támogatásra vágyik, azt szexuális kapcsolódás útján szeretné megtalálni. Ez egy meglehetősen elterjedt viselkedési minta, és sokak életét nehezíti meg. Ha egy lelki jellegű csoportfolyamatban is van erre lehetőség, az nem segíti az egyén fejlődését, sőt gátolja azt, mert megerősíti a hibás mintában. Megfelelőbb irány lehet a szexuális vonzódás felismerése, kifejezése, de megtartása vonzalom szintjén. Ha a vonzódás jelen van, de nincs lehetőség a testi kapcsolódás konkrét megélésére, az egy olyan feszültséget hozhat létre, ami segíti a résztvevőt abban, hogy előrelépjen. Segíti abban, hogy észrevegye, milyen valódi hiány bújik meg a szexuális vonzódása mögött: talán vágyik arra, hogy mások észrevegyék, talán vágyik arra, hogy bizalmi kapcsolatba kerüljön másokkal, talán a mások általi fenyegetettség érzetét igyekszik csökkenteni. Ezeknek a rejtett motivációknak a feltárása valóban hozhat kiteljesedettebb lelki életet. És ha már nem a rejtett és számunkra is ismeretlen mozgatórugók irányítják a szexualitásunkat, akkor képesek leszünk majd azt megélni olyan partnerrel olyan helyzetben, amire tényleg vágyunk. Majd valamikor, a csoporton kívül, egy olyan partnerrel, akivel a való életben találkozunk és nem egy csoporttársunkkal.

Még a kifejezetten szexualitással foglalkozó csoportokban sincs szükség a szexualitás konkrét megélésére vagy a szexuális vágyak szándékos felkeltésére. A csoportok ugyanis ‘mintha’ helyzeteket teremtenek. El tudunk játszani, el tudunk gyakorolni ‘mintha’ helyzeteket, amik aztán a való életben segítenek majd a valós helyzeteket jobban megélni. Olyasmi ez, mint egy elsősegély tanfolyam: nagyon jól meg lehet tanulni és be lehet gyakorolni a mellkas ritmikus nyomogatásával történő újraélesztést anélkül, hogy bárkit a busz alá kéne ehhez lökni. Pont azért jók a csoportfolyamatok, mert ‘mintha’ helyzetet teremtenek. Ez az előnyük, és nem a hátrányuk.

Érzelmi megnyílás

A lelki témákkal is foglalkozó csoportok elengedhetetlen alapfeltétele a kölcsönös bizalmi légkör. Csak akkor tudunk foglalkozni a lelki folyamatainkkal, ha azokat érzékelni tudjuk, és csak akkor tudjuk érzékelni őket, ha nem kell azokat elrejteni. Éppen ezért a csoportvezetőnek fontos célja a bizalmi légkör kialakítása. Sajnos sokszor előfordul, hogy fontosabbá válik a mélyülés látszata, mint a valódi bizalom kialakítása. A látszólagos intimitásszintet könnyen lehet manipulálni, az összes korábbi fejezetből lehet meríteni: manipulálhatja a vezető a ‘mintha’ helyzetet, elhitetve a résztvevőkkel, hogy ez nem is egy ‘mintha’ csoport, hanem őket valami valós erő hozta össze, ők valamilyen módon kiválasztottak, valamilyen módon eleve elrendelve összetartoznak. Manipulálhatja a vezető a szégyenérzeten keresztül is a résztvevőket, belehajszolva őket olyan érzelmi kitárulkozásba, amire még nem lettek volna kész. Ha valaki attól fél, hogy megszégyenítik, amiért nem hajlandó a lelkének titkait megosztani egy önismereti csoportban, az lehet, hogy a félelme miatt fog megnyílni. De ez csak látszólagos megnyílás, és ez nem fog tudni fejlődéshez vezetni. És a szexualitás is lehet egy “gyorsítópálya” a csoportintimitás felé – azon az áron, hogy kötődési problémákat okozunk hosszú távon a résztvevőknek.

Az fizikai érintés, még akkor is, ha semmilyen szexuális vonzata nincs, gyorsan vezethet valós, vagy látszólag mélyüléshez. Van egy olyan lelki működésünk, hogy ha bizonyos külsődleges jegyek alapján úgy tűnik, hogy valakihez lelkileg közel állunk, akkor hajlamosabbak vagyunk el is hinni ezt a lelki közelséget, mint változtatni ezeken a külsődleges helyzeteken. Én ezt egy egyetemen figyeltem meg. Elég nagy épületben dolgoztam, sokezren mozogtak ott minden nap, de a liftek meglehetősen kicsik voltak. Emiatt a liftekben fizikailag mindig közel kerültek egymáshoz az emberek. Olyan emberek, akiknek egyébként nem volt közük egymáshoz, nem is ismerték egymást, tehát normális esetben, az utcán vagy a folyosón soha nem engedték volna be egymást ilyen közel az intim terükbe. Viszont a liftben ez elkerülhetetlen volt, ezért ennek a belső konfliktusnak a legegyszerűbb feloldása az lett, hogy arra az egy percre mindenki úgy csinált, mintha tényleg lenne emberi közelség köztünk, és mindig mindenkinek köszönt mindenki. Olyanok, akik egyébként bárhol máshol elsétáltak egymás mellett és még a tekintetük sem találkozott volna. Ugyanez a hatás működik akkor, ha valamilyen helyzet miatt fizikai érintkezésbe kerülünk valakivel. A fizikai érintésben levés a legtöbbünk számára egészen közeli emberi kapcsolódást jelent. A legtöbben úgy élik le az életüket, hogy a legszűkebb családtagjaikon kívül legfeljebb csak az orvos érinti őket meg. Tehát ha egy csoporthelyzetben fizikai érintkezésbe kerülnek emberek, akkor az automatikusan kiváltja a résztvevőkből a lelki közelség érzését. Még akkor is, ha amúgy még nem érezné magához annyira közel a másikat. Ez a vélt lelki közelség aztán vezethet gyors lelki érzelmi megnyíláshoz is, ami a csoport szempontjából tűnhet jónak, sőt néha valóban előrevivő is, azonban, ha túlzottan előresietünk az intimitásban, akkor ezeket a kitárulkozásokat követheti megbánás. szégyenérzet, még erősebb bezárkózás is.

Az összes ilyen manipulációs módszer lényegében a gyors látszólagos siker érdekében beáldozza a résztvevők hosszútávú fejlődésének lehetőségét. Ezáltal elérheti azt, hogy az illető egy örökös csoportélmény hajhászó legyen, aki az újabb és újabb csoportfolyamatokban keresi a pillanatnyi megoldást, vagy elérheti azt is, hogy az illető soha többet semmilyen csoportfolyamatba nem fogja magát beleengedni. Mind a két kimenetel káros, és szomorú.

A valóság az, hogy a bizalmi csoportlégkört nem egy ember teremti, hanem a csoport együtt. A vezető sokat tehet azért, hogy kialakuljon, de nem ő az, aki azt kialakítja. Mind vezetőként, mind résztvevőként türelemmel és nyitottsággal kell követni azt az utat, amit a csoport együtt bejár. Nincs két egyforma csoport, és nincs két egyforma csoportfolyamat. És itt nincs királyi út, a bizalomhoz türelem és elkötelezettség kell.

Végszó

A bizalmi csoportlégkörben megvalósuló lelki fejlődés az emberiség elmúlt száz évének csodálatos találmánya. Az iparosodás, a városiasodás, és végül az információs társadalom soha nem látott nehézségeket okoz az egyéneknek lelki szinten. Évezredeken át változatlanul megélt és továbbadott hagyományok, életmodellek váltak köddé pár évtized alatt. A mai ember kiszakított, gyökértelen, magányos és céltalan. Ezeket a kihívásokat azonban lehet kezelni, az emberi psziché képlékeny és alakítható, új életmodellek találhatók, új közösségi élményterek hozhatók létre. Ahhoz, hogy ezeken a területeken társadalmi szinten előre tudjunk lépni, a legfontosabb eszközöknek a sajátélményen alapuló, kölcsönös bizalmi légkörben megvalósuló csoportfolyamatokat látom. Ezek azok a helyek, ahol az elméletekből megélt gyakorlat tud születni és ezek azok a helyek, amik eléggé rugalmasak ahhoz, hogy a gyorsan változó világunkban kellő sebességgel alkalmazkodni tudjanak. A családi mintáknak több generációra van szükségük a változáshoz, a vallásos mintáknak több száz vagy ezer évre. Ehhez képest a lelki csoportmunkákban száz év alatt nagyobb változások történtek, mint mondjuk kereszténységben ezer év alatt. Becsüljük meg tehát a csoportmunkát, és tiszteljük meg magunkat és egymást azzal, hogy komolyan vesszük a kereteit. Az egyik legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk az az, ha tiszteljük és elismerjük egymás emberi méltóságát és szabad akaratát.

Ráadás fejezet – a számonkérhetőség

A keretekkel kapcsolatos korábbi írásomban adtam javaslatokat arra, hogy mit lehet tenni, ha úgy érezzük, hogy a keretek sérültek. Azt javasoltam, hogy érdemes beszélni a csoporttársakkal a keretekről, mert lehet, hogy a mi elvárásaink voltak tévesek. Érdemes beszélni a csoportvezetővel is, mert lehet, hogy rámutat valami olyasmire, amire mi nem is gondoltunk vagy nem vettünk észre. És végül el is lehet hagyni a csoportot. Egy fontos lehetőség maradt ki: a csoportvezetőket számon is lehet kérni. Legalábbis az a jó, ha megvan erre a lehetőség. Mielőtt elköteleződsz valamilyen hosszabb csoportmunka mellett, érdemes megnézni, hogy a vezető milyen szakmai csoport tagja. És annak a szakmai csoportnak van-e eljárásrendje arra, hogy kezelje a résztvevők által jelzett problémákat? Van-e etikai kódexük, van-e etikai vizsgálóbizottságuk, foglalkozik-e valaki mediációval? Ha ezek az információk nem deríthetők ki gyorsan és egyszerűen a vezetőről, akkor lehet, hogy érdemes inkább egy másik vezetőt keresni. Egy teljesen véletlenszerű példa: van országos egyesülete a magyar családterapeutáknak, van etikai bizottságuk is, és a honlapjukon fel is sorolnak hétszáz szakembert, akiket ajánlanak. De ha a neten rákeresek a családterápiára, akkor könnyen találok olyan szakembert, aki nincs ezen a listán. Ettől még ő is jó szakember lehet, de ha bármikor is azt érzem, hogy megszegi a munkájának a kereteit, akkor nem tudok senkihez fordulni ezzel, nem fogja őt senki számonkérni ezért.

Én személy szerint tagja vagyok az 5Ritmus tanárok egyesületének, szerepelek a 5rhythms.com oldalon, van etikai kódexünk, és a tevékenységemmel kapcsolatos bármilyen észrevetélt vagy panaszt lehet jelezni az egyesület vezetőségének, amit ki fognak vizsgálni. Ez a felügyeleti szerv nekem is biztonságot nyújt, hisz nekem is lehetnek kételyeim a keretekkel kapcsolatban, vagy a résztvevőim viselkedésével kapcsolatban, és így tudom, hogy az ilyen kételyeimmel nem maradok magamra. A csoportvezetés nem csak tehetség, nem csak karizma, hanem felelősség is. És minden résztvevő elvárhatja a vezetőjétől, hogy számonkérhető legyen.